>>>Szerkesztés alatt! <<<

Nem tudni pontosan, miért az öreg Mrs. Hartmant szemelte ki a két férfi. Talán a kora és a gyengesége miatt. Talán a nagyméretű válltáska vonzotta őket, amit olyan védelmezőn szorított magához, vagy az a tény, hogy egy háztömb múlva letér a forgalmas főútvonalról, és egy csendes, kihalt mellékutcában folytatja útját.
Bármilyen kombinációk vagy ezek együttesen is befolyásolhatták őket. Mindenesetre meglátták, és azt hitték, hogy könnyű préda. Mögé kerültek, aztán különváltak, közrefogták. A bal oldali elgáncsolta, ugyanakkor a jobb oldali elvágta a válltáska szíját, és megpróbálta elvenni tőle. De az ősz hajú öregasszony nem tárta szét a karját, hogy felfogja az esést, ahogy a rablók várták, hanem mindkét kezével megragadta a táskát és erősen szorította. A járdára esett, az öreg csont csattanása hallatszott, de még mindig fogta a táskát.
Az egyik férfi a kezére csavarta a vállszíj lógó végét, és megpróbálta kirántani a táskát, míg a másik szögletes orrú csizmájával belerúgott az öregasszonyba. Az nem kiáltott segítségért, nem sikított. Csak a lábak csoszogása és a férfiak szuszogása hallatszott, mialatt arra próbálták rákényszeríteni Mrs. Hartmant, hogy engedje el a táskát. A férfiak elszántak voltak, mindenáron meg akarták szerezni a táskát. Minden egyes rántást jó néhány rúgás kísért, hogy engedjen a fogás; de az öregasszony összeszorított szája és az eszeveszett szorítás arról tanúskodott, hogy ő is ugyanilyen elszánt volt, semmiképpen nem akarta odaadni.
De sajnos az öregasszony egyetlen férfival sem vehette fel a versenyt, nemhogy kettővel. A fájdalomtól meg a kimerültségtől másodpercek alatt elvesztette az eszméletét. A férfiak kitépték a táskát ernyedt ujjai közül, és elfutottak, otthagyták elnyúlva a járdán.
Senki nem látta a támadást és a rablást. Majdnem tizenöt perc telt el, mire Mrs. Hartrnant felfedezte egy másik járókelő. A rendőrség és a mentők egyszerre értek oda, de akkorra a két férfi már árkon-bokron túl járt.
Az öregasszony visszanyerte néhány percre az eszméletét, mikor egy hordágyon a mentőautóhoz vitték. Fájdalommal teli szemét a közelben álló egyenruhás rendőrre emelte, aki őt nézte.
- A pénzem - mondta olyan halkan, hogy a férfi alig hallotta. - Ellopták a táskám és benne az összes pénzem.
- Mennyit loptak el, asszonyom? - kérdezte a rendőr.
Egy percig hallgatott, aztán sikerült válaszolnia:
- Harmincháromezer dollárt - majd ismét elveszítette az eszméletét.
Nem tudott túl sokat mondani, de ez elég volt ahhoz, hogy a viszonylag jelentéktelen rablótámadást - ahogy az ilyesmit kezelni szokták - a jelentős bűntény rangjára emelje. Négy nyomozót küldtek a kórház baleseti osztályára, hogy kéznél legyenek, ha majd az öregasszony újra beszélni tud. Hasonló számú újságíró és tévériporter szállta meg a kórházat.
Mikor kigurították a kezelőből, Mrs. Hartman úgy nézett ki, mint valami múmia. Mindkét karja és egyik lába gipszben, feje bebugyolálva. De eszméleténél volt, és válaszolni tudott néhány további kérdésre. Csak Kendris detektívőrmester, egy tagbaszakadt, negyvenes férfi beszélhetett vele. A riportereknek be kellett érniük azzal, amit hallottak, és a fényképekkel, amiket készítettek.
- Mrs. Hartman, hall engem? - kérdezte Kendris.
- Igen - felelte halkan a nő.
- Azt mondta a rablás helyszínén a rendőrnek, hogy harmincháromezer dollárt raboltak el magától. Igaz ez?
- Igen…
- Mért volt magánál ennyi készpénz? Mrs. Hartman habozott, mintha keresné a megfelelő szavakat. Aztán bevallotta:
- Én… én egy bolond öregasszony vagyok. Néha elmegy a józan eszem. Egyszer egy évben, néha kétszer, kiveszem az összes megtakarított pénzem a bankból. Pár napig otthon tartom a pénzt, hogy nézhessem, hogy megérinthessem, aztán visszaviszem a bankba. De most - elcsuklott a hangja mind elveszett.
- Felismerte a rablókat?
- Ketten voltak, de még soha nem láttam őket. S nem biztos, hogy felismerném őket, ha még egyszer látnám. Minden olyan nagyon gyorsan történt.
Ekkor hatni kezdett az orvos által beadott nyugtató, és a nő elaludt.
- Ha kérdezni akar még valamit, Kendris őrmester - mondta a nővér -, jöjjön vissza holnap.
A következő délután Kendris úgy rontott be a kórházba, mint egy dühöngő medve, de nem sikerült beszélnie Mrs. Hartmannal. Egész nap aludt, és az orvos nem engedte, hogy felébressze.
Másnap Kendris megint visszajött. Már némileg megnyugodott, de látszott, hogy még mindig mérges. Mrs. Hartmant feltámasztották az ágyban, és egy főiskolás korú önkéntes ápolónő olvasott fel neki az újságból. Kendris megkérte a lányt, hogy kint várakozzon, míg ő Mrs. Hartmannal beszél.
- Oké - mondta, mikor egyedül maradtak -, mért hazudott nekem?
- Én… én nem értem, mire céloz.
- Ki vele! Nagyon jól tudja, miről beszélek - a képzeletbeli harmincháromezer dollárjáról! Az egész rablás benne volt a lapokban, a televízióban, és amikor elmentem a bankba megkérdezni, hogy feljegyezték-e a bankjegyek számát, megtudtam, hogy soha nem is volt bankszámlája. Csak olyankor látják, mint tegnap is, amikor beváltja a szociális segély csekkjét. Miért hazudott?
A sebesült asszony ökle kinyílt, majd becsukódott, aztán tehetetlenül tárta szét a karját.
- Nem akartam, hogy a rablók megússzák. Azt akartam, hogy megfizessenek azért, amit velem tettek.
- Nem kellett volna hazudnia - erősködött Kendris. - Hát nem tudja, hogy ugyanolyan keményen dolgoztunk volna, ugyanúgy mindent megtettünk volna, hogy visszaszerezzük a nyugdíját, mint ahogy a nagy összeg érdekében tettük?
A nő nem válaszolt rögtön, így Kendrisnek volt ideje átgondolni, hogy milyen nevetséges dolgot mondott. Amíg azt hitték, hogy harmincháromezer dollárt loptak el, négy detektívet állítottak rá az ügyre, és riporterek tudósítottak minden lépésükről; most viszont ő maradt egyedül, ő is csak addig, amíg vissza nem megy az irodájába, és jelentését el nem teszi a felderítetlen bűnügyek közé. Végül volt benne annyi jóérzés, hogy elszégyellje magát.
- Ó, nem úgy értettem! Biztos vagyok benne, hogy a rendőrség az összeg nagyságától függetlenül minden tőle telhetőt megtesz - mondta Mrs. Hartman, de Kendris fülében tompán csengtek a szavak.
Még inkább elszégyellte magát, hogy ez az összevert asszony jobban törődik az ő érzéseivel, mint ő az öregasszonyéval.
- Nézze - mondta, rövidre fogva a beszélgetést -, felejtsük el az egészet. - Elindult az ajtó felé. - Ha bármit megtudunk, értesítjük - mondta, és kiment a szobából.
A fiatal önkéntes ápolónő visszajött. Felvette az újságot, amit akkor tett félre, amikor Kendris megérkezett, és leült az ágy szélére.
- Olvassak még önnek? - kérdezte.
- Igen, kérem - felelte Mrs. Hartman. Olvassa fel még egyszer azt a gyilkosságot. - De már négyszer elolvastam - tiltakozott a lány.
- Tudom, de kérem, olvassa fel még egyszer.
A lány a torkát köszörülte, és nekikezdett: "Tegnap éjjel tíz óra körül kiszállt a rendőrség a Seventh Avenue 895. házának egyik lakásába, és a nappali padlóján késpárbaj következtében halva találta William White-ot és Jesse Boltot, akik közösen bérelték a lakást. A szomszédok szerint a két férfi egész nap vitatkozott és verekedett, mindketten azt állították, hogy a másik el rejtett egy meghatározatlan nagyságú pénzösszeget. A késelés, melynek során megölték egymást, az egész napos veszekedés betetőzése volt. Mindketten büntetett előéletűek. A rendőrség folytatja a nyomozást."
Mrs. Hartman összezúzott ajka mosolyra húzódott.
- Kérem, olvassa fel még egyszer mondta kedvesen.

Fordította: S. Kovács Judit

-----=====<<<<<--O-->>>>>=====-----

Élt egyszer egy pap, aki esküje letétele után elindult világot látni. Hosszú éveken át vándorolt...

... mígnem elérkezett egy isten háta mögötti kis faluba. Itt az általa hirdetett vallásban hittek, de templomuk nem volt; a legközelebbi, majd 25 km-re levő kisvárosba jártak templomba.
A pap gondolt egyet, és az egyház támogatását kérve, a falu férfijainak segítségével saját templomot építtetett. Ettől kezdve minden vasárnap ő celebrálta a misét, adta össze a házasodókat és mondott imát a temetéseken.Sok év telt el így.
Egy közönséges mise végeztével, egy kora tavaszi, hűvös vasárnap délelőttön, ahogy kiterelgette a gyülekezetet a templomból és zárta volna be a kaput, a templomkertbe lépett egy ismeretlen férfi. Szakadt ruhájában, koszosan odaállt a pap elé, és azt mondta:
– Pap, kérlek, légy jó, és adj egy fél citromot!
A pap jó volt, és bár kicsit furcsállta a dolgot, hátrament a paplakba, elővett egy citromot, félbevágta, majd kivitte a férfinak és odaadta neki, aki hálásan tekintett vissza rá. Azonban a pap oldalát furdalta a kíváncsiság. Azt kérdezte:
– Fiam, miért kell neked ez a fél citrom?
A férfin erre jeges rémület lett úrrá, és mielőtt a pap egy szót szólhatott volna, kirobbant a templomkert kapuján és elszelelt.
Egy héttel később, megint csak kifele jövet a templomból, a pap megint szembetalálta magát a templomkertben a fickóval. Az így szólt:
– Pap, kérlek, légy jó, és adj egy fél citromot!
A pap meglepődött mind a férfi újabb felbukkanásán, mind az újabb, furcsa kérésen. Persze azért jó volt, hátrament a paplakba, és hozta a fél citromot. A férfi kezébe nyomta, de rögtön rá is kérdezett:
– Itt van, fiam, de kérlek, áruld el, miért kell neked ez a fél citrom?
A férfi láthatóan megrémült, és rögtön elfutott, azonban a pap sem volt rest, utánaeredt. Csakhogy nem volt igazán jó kondícióban, még sosem futott ennyit és ilyen gyorsan, hát a falu végében kifulladt, és csaknem elájult.
Arra gondolt, hogy hátha a jövő héten is eljön a különös alak, és akkor érdemes lenne tudnia tartani vele a lépést. Így hát a következő hetet szorgalmasan futóleckékkel töltötte. Megérte, mert ahogy gondolta, a következő vasárnap ismét belépett a templomkertbe a furcsa idegen. A pap meg sem várta a kérését, jó volt, és hozta a lakából a fél citromot. A férfi e szavakkal fogadta:
– Köszönöm, pap, hogy jó voltál, és adtál egy fél citromot.
– Szóra sem érdemes, fiam – felelte a pap –, de kérlek, áruld el, miért kell neked...
A férfi már futott is kifele, de a pap szorosan a nyomában volt. Sokáig futottak, a pap már kezdett nagyon kifáradni, mire egy széles, sebes folyóhoz értek. Az idegen gondolkodás nélkül a folyóba vetette magát, és átúszta, majd eltűnt futva a túlparton. A pap nem tudta követni, mert nem tudott úszni. Bosszankodva tért haza.
A következő hetet azzal töltötte, hogy naponta a 25 km-re levő kisváros uszodájába járt gyakorolni, sőt, ha már ott volt, úszónadrágot és futócipőt is vett magának. Izgatottan várta a vasárnapot; most már biztos volt benne, hogy a fura szerzet újra ellátogat hozzá.
Vasárnap, ahogy bezárta a templomot, megnyikordult a kertkapu, és belépett a férfi:
– Pap, kérlek, légy jó, és adj egy fél citromot!
A pap jó volt, hátrament (felhúzta az úszónadrágot és a futócipőt is), fogta a fél citromot, és kivitte az idegennek:
– Itt van, fiam, de áruld már el, kérlek, mire kell ez neked?
A fickó megrémült, kirontott a kapun, a pap sebesen utána. Elérték a folyót, a férfi átúszta, a pap utána. A túlparton futott tovább, a pap követte. Egészen egy mély szakadék szélén álló, magas fáig futottak. A fickó macskaügyességgel felmászott, ám a pap nem tudott fára mászni, a földön maradt. Szitkokat szórt mindenre, ahogy baktatott hazafele.
A következő héten a falubeliek furcsállva nézték, ahogy a pap mindennap a templom kertjében a fákra mászik, ide-oda ugrál, és egészében véve igen furcsán viselkedik. De a papot nem érdekelte, megszállottan gyakorolt, készült a találkozásra. Vasárnap már a mise előtt felvette reverendája alá az úszónadrágot és a futócipőt. Sőt, jó volt, és még a fél citromot is előre a zsebébe tette. Az átlagosnál jóval gyorsabban celebrálta a misét, és amint lehetett, megszabadult a gyülekezettől, és bemelegítésbe kezdett. Pontban, amikor a misének rendesen végződnie kellett volna, a kertkapun belépett az idegen férfi.
– Pap, kérlek, légy jó, és...
A pap már nyújtotta is a fél citromot, miközben visszakérdezett:
– Fiam, mire kell ez neked, az isten szerelmére?
A férfi megrémülve rohant el, a pap utána. Futottak a folyóig, átúszták, futottak tovább a fáig, felmásztak rá.
Itt a pap csaknem elkapta a figura grabancát, amikor az elkapott egy indát, és átlendült a szakadék túlsó oldalára. A pap azt hitte, idegbajt kap, de ekkor megpillantott egy másik indát. Nosza, megragadta, és átlendült ő is a szakadékon. Ott azonban nem várt akadályba ütközött: egy repülőgép-temető volt ott, ahol az egyik roncsban elzárta magát a férfi. A pap dühöngve járta többször is körbe a roncsot, de a szilárdan lezárt oldalajtón kívül nem talált bejáratot; azt kellett valahogyan kinyitnia.
Csaknem őrjöngve tért haza. A következő hét minden napját a falu lakatosánál töltötte, ellesve a zárak kinyitásának minden lehetséges módját. Vasárnap futócipőben, úszónadrágban, hátán vízhatlan hátizsákba rejtett feszítővassal, lángvágóval, tolvajkulccsal és fúrógéppel tartotta a misét, majd kiállt a templom elé, várva az idegent. Az csakhamar meg is érkezett.
– Pap, kérlek, légy jó, és adj egy fél citromot!
– Itt van, fiam – nyújtotta a pap, mert jó volt, de közben cselesen megragadta a férfi csuklóját, magához húzta, és megszállottan villogó szemmel kérdezte: – De mire kell ez neked?
A fickón páni félelem lett úrrá, kitépte magát a pap kezéből, és elrohant, de a pap nagyon szorosan ott volt a nyomában. Száguldottak a folyóig, gyorsan áttempóztak rajta, futottak tovább a fáig, nyakukat törve másztak fel rá, egymás után átlendültek a szakadékon, a férfinak alig sikerült bezárnia a roncs ajtaját a pap előtt. Ő azonban nem állt meg, lekapta hátizsákját, elővarázsolta a szerszámokat, és ügyködni kezdett a zárral.
Egy óra nem telt bele, a nehéz ajtó nyikorogva feltárult. Odabent az idegen rémülten vacogott, nagyon félt a pap ádáz és diadalittas tekintete láttán.
A pap lassan odalépdelt a fickó elé, leguggolt, és nagyon halkan, barátságos mosolyra váltva, szelíden megkérdezte:
– Fiam. Hetek óta kérsz tőlem fél citromot minden vasárnap. Nagyon szívesen adok, akár a jövőben is még többet, csak azt az egyet kérem tőled, hogy áruld el nekem: mire kell neked?
– Rendben van, pap (érkezett a remegő hangú felelet). Elmondom neked, de kérlek, légy jó, és ne mondd el senkinek!
A pap jó volt, és nem mondta el...

-----=====<<<<<--O-->>>>>=====-----

Irakban, a 199. nap

Meg kell hagyni, hogy remek időtöltés a sivatagban a kiképzés. Naphosszat csak menetelünk a hőségben vagy éppenséggel szabadtéri gyakorlatot rendezünk. Szabadtér az van itt bőven. A menetfelszerelés körülbelül negyven kilót nyom, ha nem számítjuk a karabélyt, a P99-es kézi fegyvert, a maszkot és a gránátokat. Egy idő után már nem is idegesít annyira a kiképző őrmester folytonos üvöltözése. Egy idő után semmi sem idegesít. Az ellenség talán 100 kilométerre van. Ha valami miatt nem nyugtalankodunk, akkor az, az ellenséges tűz. A hat hónap alatt egyszer sem találkoztunk a „bennszülöttekkel.”. De azért hiányoznak. Azért kellett minket 2 éven keresztül kínozni, nyúzni és ölni, hogy az elképzelt ellenséges haderőkkel folytassunk elképzelt harcot? Csak ígéret marad, hogy seggbe rúghatjuk a terroristákat?

Hónapok óta tervezem, hogy naplóírásba fogok, de eddig valahogy olyan buzis dolognak tartottam, hogy a gondolataimat leírjam egy füzetbe, amit elvileg úgyis csak én olvashatok el, akkor meg mi értelme. De a mai napom rájöttem, hogy időnként, ha az embernek sok a gondolata és még több a szabadideje, akkor nem árt, ha egy kicsit kiadhatja magából a felgyülemlett dolgokat. Régóta vagyunk egyedül, bezárva egymás közé egy ingerszegény környezetben. A hadseregben az ember magányosabb, mint gondolná. Nem könnyű még a legjobb barátainknak sem beszélni a gondolatainkról. Férfiak közt ez másképp működik. Nem várhatom el, hogy az egyik bajtársam végig hallgassa az érzéseimet. Többnyire panaszkodni szoktunk és szidni a kormányt, mert a közös témánk a politika. Az mindenkit érint, aki itt van. Valahol úgy érezzük, hogy mindannyian a szívünkön viseljük az ország sorsát, még akkor is, ha itt csak az olajmezőkért folytatott harcról van szó. Én nem sorkatona voltam odahaza sem.

A gimnázium elvégzése után a Westpoint-ra akartam menni, de egy levélben értesítettek, hogy „Ön nem nyert felvételt intézményünkbe” és nem akartam még egy évet várni, hogy addig is benzinkúton vagy McDonald’s-ban legyek hamburgersütő. Jelentkeztem a hadseregbe. Az önkéntesek mind azért vannak itt, hogy ne valami kényszerből berángatott tizenéves fedezze a seggüket, hanem olyanok, akik azért jöttek, hogy harcoljanak. Csak egymásra számíthatunk. Csak a mi századunk életképes. Csak én vagyok igazi katona. Ebből indulunk ki. A többi osztag nem érdekel minket. A többi századhoz semmi közünk. Barátkozni is csak a sajátjainkkal barátkozunk, de a seregben nem könnyű haverokat találni. Közvetlenül csak a század negyedét ismerem. Azok közül is csak 5 bajtársammal alakítottam ki olyan viszonyt, hogy bármikor bármelyiket megkérhetem, hogy mondják meg odahaza, ha elestem, hogy az utolsó percekben is rájuk gondoltam, és értük harcoltam. De legjobb barátom csak egy van. Tyler N. Norton. Őt csak itt a seregben ismertem meg. Északi Karolinából jött, hogy kipróbálja magát a fronton.

A kezdeti időkben gyűlöltük egymást. A barakkban mi voltunk a nagy vetélytársak. Néhányszor még össze is verekedtünk. Volt, hogy csak a magnó volt a vitánk oka, de volt, hogy gyakorlaton estünk egymásnak. Egy alkalommal a Rodeck völgybe zavartak minket, hogy levadásszuk Ben hadnagy századát. A küldetés során a századost foglyul ejtették és az alatt lévő legnagyobb rangú tisztek megsérültek, mivel a terepen bekaptak pár „repeszt”. Így mind egyenlő rangfokozatban voltunk. A szabályzat azt írja elő, hogy szavazással döntsék el a közlegények egymás közt, hogy ki a legalkalmasabb a szakasz vezetésére. Csakhogy a csatatéren erre nincs sok idő, amikor ellenséges flakkok repkednek a fejünk felett. A bajtársaink többségben engem hoztak ki „győztesnek”. A hegygerincre irányítottam a csapatot, de Tyler fellázadt a döntésem ellen, és ő és néhány társa a völgybe indul. Éreztem, hogy ott körbeölelik őket, és akkor egyenként leszedik az embereit, mintha csak őzekre vadásznának. Ám legnagyobb meglepetésemre, a gerincre érve Ben hadnagy csapatával találtuk szembe magunkat. Egyetlen lövés leadása nélkül ért véget részünkről a harc. Tyler megérzése jó volt. Elrejtőztek a meredek fal mentén. Bevárták Ben szakaszát, akik nem tudták, hogy kettévált az osztagom. Elbízva magukat belesétáltak a csapdába. Tylerék a körülölelő manőverrel szedte darabokra a hadnagy egységét. Így történt, hogy Tyler N. Norton 7 emberével bekerítette és megsemmisítette a hadnagy szakaszát. Nortont előléptették volna, de a felettesével való szembeszegülés, és a parancs megtagadása miatt örülhetett, hogy nem kapott fogdabüntetést.

Amikor Ben hadnagy a harctéren megrovásban részesítette, Tyler engem tett felelőssé, hogy én hoztam rossz döntést, és miattam esett el az egység. Persze a büszkeségem azt diktálta, hogy ezt nem hagyhatom annyiban és behúztam egyet neki. Természetesen én is megkaptam a magamét, mire tömegverekedés lett és fogda a jutalmunk. A zárka falán keresztül szidtuk egymás anyját és megfogadtuk, hogy az első alkalommal szétverjük egymást. A bulira egy kocsmai találkozás során került sor. Ott volt az egész század, még a törzsőrmester is beszállt a fogadásba, hogy ki kerül ki győztesen a balhéból. A parkolóban már egész kis embersereg gyűlt össze, többnyire az ezred embereiből. Azóta már elhíresültünk a nézeteltérésünkről. Hatalmas pénzek kerültek elő és szálltak licitbe. Miután felhergeltük a körülöttünk levőket és magunkat is megkezdődött az öklözés. Kb. 20 percig osztottuk egymás arcát és végül kidőltünk mindketten. A kisebb tömeg nem akart hinni a szemének. Korántsem vagyunk egyenlő súlycsoportban. Tyler magasabb és erősebb nálam, de kifeküdtünk mindketten. Van egy íratlan szabály az utcai harc világában. Mivel a patt helyzet igen valószínűtlen, ezért ha mégis előfordul, akkor a harcos felek visznek mindent. Persze felmerül a kérdés, hogy a két szembenálló fél összejátszik, és szándékosan hozzák ki a „meccset” döntetlenre, de ennek még csak a gondolata sem merült fel a mi esetünkben. Ügyesen kevertük a lapokat. Valójában a konfliktusunkat követően a zárkában megbeszéltük, hogy nincs harag, de napközben, amikor a katonai rendőrök figyeltek, akkor a látszat érdekében anyáztuk egymást, hogy egy későbbi nagy verekedés alkalmával zsebre vághassuk az ezred félhavi fizetését. Így ismerkedtünk meg, és lettünk elválaszthatatlan jó barátok. A verekedés után a nagyközönségtől beszedtük a pénzt. Senki nem is gyanította, hogy kijátszottuk őket. Még hónapokig színleltük a gyűlöletet, időközben meg rendszeresen a kimenőnkön meghívtam Tylert magunkhoz, például, hogy vegye szemügyre az új Chevimet és eljártunk pecázni. Bemutattam neki az én Ashleymet és én is megismerhettem az ő barátnőjét és a családját egy vacsora alkalmával. Később a kimenőinket is úgy kértük, hogy egybeessenek, így együtt mehetünk el a sörözni a lányokkal vagy hétvégente piknikezni.

A táborban lettem vallásos is. Az egyik srác sokat mesélt nekem a kereszténységről, és a megváltásról. Mind a mai napig nem hiszek az egyikben sem igazán, de egy dologban igaza van a Svédnek, aki az egésszel megismertetett: az mindig segít egy kicsit, ha a bajban, amikor egyedül vagy, szólhatsz valakihez és reménykedhetsz, hogy van valaki, aki figyel rád és megvéd. Swofford százados is úgy véli, hogy leginkább Isten kezében vagyunk. Nem a 10 centi szövetmellény, hanem az Úr keze fogja majd fel a golyókat. Bízom benne, hogy az Úrnak lesz elég ideje a kezét felénk nyújtani, mielőtt még a 22 mm-es lövedékek szétszaggatnak. Bízom benne.

Egyelőre csak zenét hallgatok és várom Tylert, hogy ide érjen a két üvegsörrel, amit Al-Hadiszahból csempésztünk ki. Fúj a szél, és felhők gyűlnek az égen. Hat hónapja nem láttam felhőket. Szeretem a sivatagot ilyenkor. Itt, a sátram árnyékában a hőség egészen elviselhető. Körülnézek és látom, amint a katonák heverésznek, egyesek levelet írnak a barátnőknek, van, aki hozzám hasonlóan naplót vezet és van, aki csak olvasgat. Mindig van mit csinálni, még ha pihenünk, akkor is. Holnap Ar-Rutbahba teszünk egy gyalogos kiruccanást. Lehet, hogy végre megpillantjuk az iraki katonákat. Mindenki szeretne már harcolni a század berkein belül, ugyanakkor félünk is. De most jó itt. A gyermekkorom jut eszembe, amikor délutánonként, két számháború között csendes pihenőt tartottunk.

Délelőtt rendeztünk egy rögbi bajnokságot. Istenem de rég játszottam. Jó volt kicsit ellazulni. Hetek óta a mai az első nap, amikor kicsit kiereszthetjük a fáradt gőzt. Már látom közeledni Tylert a megváltással a kezében. Azt hiszem, hogy ma még írok egy levelet Ashleynek, mert holnap szombat van, és le kell adni, ha azt szeretnénk, hogy a katonai posta hazavigye és szortírozza a leveleinket. Sokat gondolok az otthoniakra, de még többet Ashleyre. Félek, hogy már nem én vagyok a szívében, de erre még csak nem is akarok gondolni. Ő jelent nekem most mindent. Miatta vagyok leginkább itt, és miatta nem akartam egyedül eljönni ide, a sivatagba. Nagyon hiányzik. Megígértem neki, hogy minden nap írok, de nem tartottam be a szavam. Nagyon sajnálom, hogy ilyen messze kellett rájönnöm, hogy mennyire szeretem. Hiányzik. Szeretem. El fogom veszteni, érzem, hogy túl tökéletes ahhoz, hogy egy hozzám hasonló senkiházival élje le az életét. Esténként azon töprengek, hogy mi lesz velem nélküle. Nem egyszer emeltem a halántékomhoz a Walthert, de nem lenne elég bátorságom meghúzni a ravaszt. Egyelőre még nem lenne…

Forrás: Mellesleg Történetek www.tortenetek.hu

-----=====<<<<<--O-->>>>>=====-----

A lány

Egyszer volt hol nem volt,egy szép napon, gyönyörű, verőfényes napsütés köszöntött rá. Rá, a lányra, akiről ez a történet szól. Lassan, kecsesen kisétált az erkélyre, léptei puhák és finomak voltak. Mire kiért, fényárban úszott az egész táj. Kinyújtóztatta fáradt végtagjait, elmosolyodott. A kis vizsla kölyök már az erkély alatt ugatott, és kicsattanó örömmel várta a gazdiját, hogy elárassza sok-sok nyálas puszival, mint minden reggel.

De az idiili kép csak a kezdete volt egy tragikus, és sorsforgató napnak...
Lemerészkedett a kiskutáyához, hagyta, hogy az kedvére ráugráljon, és elárassza a szeretetével. Mintha érezte volna, hogy ez a nap más lesz mint a többi.

Lassan beszállt a kocsiba, a többiek már vártak rá. Finoman becsukta az ajtót maga után, és a kocsi egy éles csikorgással elindult a földúton. Miután beszélgetésbe elegyedett a mellette ülő nagymamával bekapcsolák a rádiót. De gondolatai máshol jártak. A barátjára gondolt, a tegnapi találkozásra, a tegnapi veszekedésre. \"Meg kéne ezt beszélnünk, mint értelmes embereknek, á, de még van időnk, majd ha visszaérek Szolnokról\" - gondolta.

Ámde, két perccel később egy visszafojtott kiáltás ütötte meg a fülét. A hang elcsuklott, és hirtelen egy erős rántást érzett. Mintha ki akarták volna tépni az üléséből, majd vissza. Kinézett a szélvédőn és egy fehér minibusz egyre közeledő lámpáit pillantotta meg. Már csak centiméterekre volt az ő autójuktól. Az ütközés elkerülhetetlennek tűnt. Végiggondolni pedig végképp nem volt idő, az egész olyan gyorsan történt.

Az ütközés hangját szinte nem is hallotta, pedig az féktelen robajjal csapott le a közönségre. A kis autó keresztbe állt az úton, a motorháztető füstölt,a szélvédő betört, a légzsákok kinyíltak, de a rádió még mindig ment . Mintha az egyetlen életjel csak az lenne. Hirtelen emberek gyűrűztek a kocsi köré. A munkások, akik az utat építették, a többi autóban ülő. Félve közelítettek a totálkárosra törött jármű felé.

Egyszer csak kipattant egy ajtó, és egy pánikba eset asszony ugrott ki rajta. Álla felhorzsolva. Sírva rogyott az aszfaltra:
- A lánnyooooooom! - üvöltötte. - Meg se bír mozdulni. Mit tettem, édes istenem, mit tettem?- kérdezte, de választ már nem várt.
Mindeközben a másik első ajtó is kipattant és egy horzsolásokkal teledekorát, fiatal lány szállt ki a kocsiból. Ő is pánikban volt, de behajolt a húgához és szóra biztatta, beszélt vele, kérdezgette. A lány volt az, a lány ült a kocsiban mozdulatlanul. A nővére kérdezgette. A lány nem tudott felelni, a szavak elakadtak a torkában. Elviselhetetlen fájdalom hasított a hátába. Még a könny is kiszökött a szeméből, nem bírt kiáltani, nem bírt sírni. Minden zavartnak tűnt a számára. Végül kikapcsolta az övét, a hasa tele volt kék foltokkal. Megijedt, nem bírt odanézni, nem bírt sehova nézni. A füst csak gomolygott kint, és szivárgott a kocsiba is, úgy érezte, megfullad, és hogy rendeznie kellett volna a dolgokat a barátjával, és másokkal is.

Nem tudta, hogy mi fog ezután következni. A bizonytalanság eluralkodott az elméjén is. Mintha egy füstfátyol borította volna be. Csak arra bírt gondolni, hogy milyen boldog, hogy ezt ő éli át, és nem egy rokona. Mennyivel rosszabb lenne ott kinn állni az aszfalton, mennyivel nehezebb lenne siratni, mint szenvedni.

Mire a mentő kiért már imádkozott, könyörgött lstennek, hogy segítsen a családjának és neki túljutni mindenen, akármi áron. Előtte soha nem imádkozott, tipikus racionális gondolkodás jellemezte. nem hitt az efféle csodákban , és természetfeletti erőkben. De ebben a pillanatban minden közelebbinek tűnt. Mintha egy titkot árultak volna el neki.

Mire a mentők kiszedték a kocsiból, a lány, aki csak egy fél évvel múlt 14 éves, már nem félt. Csak még üzenni akart az embereknek, hogy hallják meg őt. Megbánta, hogy nem volt nyitottabb és nem mondta el sokszor, hogy mit érez mások iránt. Már minden világossá vált számára. Hogy mit hibázott, és mit cselekedett rosszul. Mintha megnyílt volna a jóság, és a tudás kapuja, hogy belepillanthasson, és áttekintse hibáit.

A gerinctörés, a belső vérzés, az intenzíven töltött sok-sok nap után, mikor már a műtéten is túl volt a lány boldogan sétálgatott a barátjával kéz a kézben a parkban és elmondja neki mennyire szereti nap mint nap. Próbál úgy élni, ahogy igazán jónak látja, mindent megbecsül, és örül,hogy tanulhatott valamit, és hogy még jobban megismerte saját magát. Rejtett zegzugait. Sok dologgal ismerkedett meg ezalatt a 7 hónap alatt. És reméli, hogy másokkal is meg tudja értetni mennyire fontos egy-egy nap, és pillanat az életből. Hogy mindennek van értéke, és súlya, hogy mindent meg kell tennünk, amikor még megtehetjük.
És lenéz a kis kutyára, aki még mindig csaholva üdvözli, ha meglátja szeretett gazdiját.

És végezetül hadd áruljam el, hogy az a lány én voltam.

Forrás: Mellesleg Történetek www.tortenetek.hu

-----=====<<<<<--O-->>>>>=====-----

Kicsi vagyok még nem értem

Gyerek vagyok. Kicsi még az élet dolgaihoz, de már láttam mi az a fájdalom, ami az élettel jár. Apukám, és Anyukám szerették egymást régen, azt hiszem, mivel én megszülettem. Vagy ez a két dolog nem függ össze? Igen én még kicsi vagyok, nem értem.
Nem értem miért van, hogy szerették egymást valamikor, ma pedig minden másképpen van.
Összevesztek. Anya azt mondja, Apa sokat dolgozik, nincs ideje ránk. Nincs ideje arra, akiket szeret? Nem értem, hiszen én még kicsi vagyok. Apa azt mondja dolgozni kell, mert most kell mindent megteremteni, hogy később meg legyen mindenünk. Már nagyobb vagyok. Öt éves. Anyáék nem veszekednek, csend van . Nem beszélnek. Miért? Amikor még nem voltam akkor nem így éltek. Én vagyok a hibás? Miattam van?

Szeretnek engem. Tudom. Elköltöztünk Anyával. Máshoz. Anya Szerelmes. Másba. Apa ott maradt egyedül, de legalább mindene megvan-mondta Anya. Mert eddig dolgozott hát élvezze a gyümölcsét. De mire minden meglett, elhidegültek egymástól. Idegenek lettek egymás számára.
Apa is szerelmes, másba.
Külön élünk. Jó fej az Anya barátja, de hiányzik Apa. Sirok. Hisztizek. Utálom Anyát. Vissza akarok menni oda, a mi házunkba. Apa eljött értem egy napot kettesben leszünk. Csak ennyit, mert Apa dolgozik, és nem ér rá. Azt mondja, azért még szeret.
Anyával vagyok. Szeretem, mert megpróbál mindent megadni nekem, úgy, mint ott régen. A házunkban.

Most Apa jön értem megint. Már alig várom. Egy nap megint, de jön értem, hogy velem legyen.
Eltelt. Voltunk Apával az Állatkertben. Régen miért nem mentünk? Nem értem. Anyához vissza kell mennem. Utálom Anyát. Hisztizek. Sírok. Nem eszek semmit. Utálom Anyát. Látom Anya szenved, és sajnál. Tudja, hogy hiányzik Apa.
Apa úgy dönt , inkább nála lakjak. Hurrá. Apa. Apa.
Anya sír. Nem enged.
Apa értem jön megint. Egy hétvége. Én hisztizek sírok, könyörgök, mert vele akarok maradni. Anya megengedi, hogy maradjak még egy pár napot, hiszen nyár van, belefér. Apa nem enged vissza Anyához. De miért? Hiszen dolgozik, és én a Nagyival vagyok. Sírok hisztizek, hiányzik Anya. Az Anyukám eljött, nem vitt magával sehová. Vissza jött hozzánk, mert azt mondja nem bírja nélkülem. Szeret engem az Anyukám.

Hurrá. Anya, Apa ismét együtt. De mi történik?. Csend van. Mindig ez a csend. Miért nem beszélgetnek? Miért nem szeretik egymást? Anyukám miért nem boldog? Apukám miért nem szól? Nem értem. Csak miattam vannak itt?
Csak miattam lakunk együtt? Mert hisztiztem, mert sírtam, mert mind kettőt szeretem? Ugye változik majd az életünk? Ugye jó lesz majd minden? Ugye szeretik majd még egymást?
- Kicsi vagyok nem értem.
Mi történt?
Mind ketten mást szeretnek?
Együtt vannak velem, akkor hogy lehetséges ez?
-kicsi vagyok nem értem-
De ha felnövök, talán ezt is megértem.

Forrás: Mellesleg Történetek www.tortenetek.hu

-----=====<<<<<--O-->>>>>=====-----